Házi feladatok

"...Gyerekek, ez nagyon gáz." Elegem van abból, hogy tele van az ország tudatlan megmondóemberekkel. Akik agyhalott módon köhögik vissza azt, amit a szájukba adtak a szüleik, az újság, vagy a legújabb "menő" politikai-bulvár mindenes honlap (most konkrétan a 444.hu van az eszemben, hát mit mondjak, meg lehet nézni, elrettentő példa). Annyira biztosak vagyunk a dolgunkban, hogy meg sem gondoljuk, kiknek a malmára hajtjuk a vizet. Elég, ha belegondolunk, hány ezert (vagy sokkal inkább tízezer) aktivistája van a Fidesznek és az MSZP-nek. Vajon miért vagyok meggyőződve arról, hogy ennek a nagyrészt fiatalokból álló tömegnek halvány fogalma sincs arról, kiket szolgálnak? Tudják egyáltalán, hogy nem is a hatalomnak, hanem csak az uralomnak dolgoznak ingyen? Képben vannak a III/III-as ügynökkkel kapcsolatban, az SZDSZ tetszhalott mivoltáról, az összes parlamenti pártba való beágyazottságáról? Dühítő, hogy ilyen könnyen el lehet adni egy politikai termékcsaládot. Dühítő, hogy hagyjuk magunkat. Mérgezzük magunkat, butítjuk magunkat, és tesszük, amit megkövetel a "haza". Persze ezeknek az embereknek egy jelentős részét kirázza a hideg, ha meghallja ezt a szót, hisz ez egy "jobboldali" frázis. Nem látják, milyen egyszerű a helyzet. Pont azt teszik, amit a politika és a mögötte rejtőző világhatalmi elit akar - hogy egymást torkának ugorjunk. Amíg lenácizzuk és lekomcsizzuk egymást, soha az életben nem fogjuk tudni megérteni a másikat, ez sajnos tény. Amíg egy barátot is képesek vagyunk megbélyegezni, mert "szélsőséges nézeteket vall", vagy "igazi zsidóként gondolkodik", addig mit akarunk? Csak tovább fogjuk süllyeszteni a már így is túl mélyen tanyázó társadalmat. "A 24. órában vagyunk" - mondja a Jobbik, és ez tényleg így van. Kár, hogy ti is közéjük tartoztok és tartoztatok már 2004-ben is. Kár, hogy csak a fesztivált csináljátok, de minden, amit mondtok, minden mozdulat, amit tesztek, mesterséges és hazug. Semmivel sem vagytok jobban a többinél.

A keserűség beszél belőlem, mert tehetetlen vagyok. Próbálom élesztgetni az embereket, próbálom felnyitni a szemüket, megértetni velük azt, amit magammal is próbálok olykor: nem biztos, hogy birtokában vagyunk a teljes igazságnak. De az ember nem szereti, ha tudatlannak állítják be. Ennél már csak egy a rosszabb: felismerni, hogy tényleg azok vagyunk. Menekülünk is előle rendesen. Amíg tehetjük...

Egész életemben egyedül voltam. Egyedül hoztam meg a döntéseket, egyedül gondoltam át mindent, egyedül tájékozódtam. Sokaktól kértem tanácsot, de senkiét nem értékeltem igazán. Miért? Mert senki nem ismer igazán. Ezzel nem azt a bizonyos depresszív-erőszakos "Engem senki nem ért meg" hozzáállást kívánom képviselni, csak egy tényt állapítottam meg. Rajtam kívül senki nem rendelkezik azzal a tapasztalatnyalábbal, amellyel én bírok. Miért? Mert a többiek sokan vannak. Belőlem csak egy van. :)

Ne értsetek félre, nem állítom, hogy a családom vagy a barátaim nélkül ugyanitt tartanék. De úgy érzem, amikor arról van szó, hogy döntést kell hozni, amikor az érzelmeim közül ki kell választanom azokat, amik meghatároznak engem... Ilyenkor a külső támogatás távoli kiáltásként hat rám. Érzékelem, hogy valaki segíteni akar, de nem tudok vele mit kezdeni. Értékelem és megköszönöm, de igazi, az életemre igazi hatással nincsen.

Néha azt kívánom, bár ne így lenne. Bárcsak be tudnám engedni az életembe azokat, akik jót akarnak nekem. A gond csak az, hogy nem bízom bennük. Senkiben nem bízom. Nem tudok, és nem is akarok. 22 éves vagyok. 17 évesen volt egy barátnőm, akivel 10 hónap után szakítottam, mert képtelen voltam kezelni a félmagyarországnyi távolságot közöttünk. Azóta senkihez nem kerültem igazán közel. Próbáltam, de nem ment. Mintha becsukódott volna az a bizonyos ajtó, mintha felszívódott volna belőlem az a képesség, hogy felismerjem, kit engedhetek be. Egyedül vagyok. Megszoktam. A kérdés az, vajon a megszokás miatt nem vagyok képes nyitni mások felé, vagy a korábbi megtapasztalás volt illúzió. Ha tudnám, leírnám. Egyelőre úgy érzem, tovább kell mennem, tennem kell a dolgomat, csinálni, amihez értek, dolgozni, munkálkodni, segíteni függetlenül attól, jobban érzem-e magam tőle. Végül talán az érzés is megérkezik majd. Talán.

Hosszú évek után ismét egy kézilabdacsapat kellős közepén találtam magam. Miután általános iskolában rendre kulcsfigurája voltam a Martonvásár SE serdülőcsapatának, ezúttal a Károli egyetemi alakulatában dobálom a gólokat. Az érzés a régi, a tehetségem is maradt, egy különbség van: a posztom.

Fejér megyében leginkább jobboldali átlövőt játszottam az átlag feletti magasságom és (akkor még) lövőerőm miatt. Most olyan csapatban játszom, ahol legalább hárman magasabbak nálam, amihez nem vagyok hozzászokva. Ami ismerős viszont, az a jobbszélső pozíció, amibe már belekóstoltam a martoni ifiben. Ezt a tapasztalatot kívánom most is kamatoztatni, és egyelőre úgy néz ki, sikerül is: engem beleszámítva négy balkezesünk van, ebből egy kezdő (vagy csak úgy csinál), egy velem közel azonos szinten van, egy pedig a Ferencváros egyesületében játszik, és láthatóan jóval előrébb tart. A reális cél a második számú balszélső poszt megszerzése lehet, amit nagyban megkönnyít, hogy a "riválisaim" - ha használhatom ezt a szót rájuk - nincsenek ott minden edzésen. Én nem elég, hogy megjelenek, de igyekszem mindent beleadni. Mindenki láthatja rajtam, hogy szeretnék tisztességesen megharcolni a játéklehetőségért.

Ez egy pocsékul sikerült kép a tavalyi csapatról, ebbe igyekszem most beilleszkedni. Illetve kit akarok én hülyíteni? Az elmúlt hetek tapasztalatai azt mutatják, remekül megy a játék, bár az edző szerint a kezdő hatos fiksz. Ezzel önmagában nincs is gond, balkezesként így is tömkeleg játékidőt tudhatok magaménak. Ráadásul a futball-játékvezetői karrierem miatt kivételes kondiban vagyok (ez utóbbit a most hétvégi ellenőr is megerősítette), így a lerohanásokkal meccsenként akár öt-hat gólt is számlálhatok.

Hogy ez így lesz-e, azt majd meglátjuk, mindenesetre én már nagyon várom a következő meccset, ami SOTE ellen lesz. De addig is négy edzésnek nézünk elébe. Én biztosan ott leszek mind a négyen. Gyertek és szurkoljatok nekünk!

Tény No1. Továbbra sem örvend akkora népszerűségnek a magyar hoki, mint amekkorát megérdemelne. Tény No2. Még mindig sokkal többen követik figyelemmel ezt a sportágat, ahányan gondolják. Akárhogy is, nem véletlenül került be az öt látványsportág közé a 2010-es, immáron a végéhez közeledő kormányciklusban, lobbi ide vagy oda.

Ha megnézzük a legutóbbi utánpótlás-világbajnokságokat, magyar szemszögből nézve igencsak örvendetes kép tárul elénk: mind a húsz éven aluliak, mind a tizennyolc éven aluliak, mind pedig a női U18-as korosztály feljutott a következő divízióba (jégkorongban nincsenek selejtezők, minden szintnek megvan a maga bajnoksága). Ez egyben új kihívásokat is jelent, valamint azt, hogy a nagyrészt Kanadából érkező edzőgarmadának kizárólag köszönettel tartozunk. Ráadásul sportdiplomáciában is sokakat levertünk, hiszen decemberben U20-as, áprilisban U18-as, márciusban pedig női U18-as vb-t rendeznek kis hazánkban. Utóbbi ráadásul a sportág mindössze nyolc (!) legerősebb csapatát foglalja magában. Köztük a mieinket. Figyelemreméltó, nemde? 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a két fiú korosztály már korábbi években is szerepelt ebben az osztályban, de azért ne vegyük el tőlük a dicséretet: hiába voltak már ezen a szinten korábban, most ismét feljutottak, és jövőre meg is mutathatják, hogy hosszú távon sem adják lejjebb ezeknél a divízióknál. 

Nem lehet többet kikerülni ezt a sportágat. A legsikeresebb jégkorongcsapatunk, a székesfehérvári Alba Volán az osztrák élvonalban szerepel. Ez az osztrák élvonal pedig finoman szólva sem egyezik színvonalában a sógorok futballbajnokságához. Európa egyik legerősebb nemzeti versenysorozatáról beszélünk, ahonnan nemrég az egész világ által figyelt KHL-be került át egy horvát csapat, a Medvescsak Zágráb. Így tekintsünk hát a hokisainkra. Aki még nem látott életében jégkorongmeccset, annak javaslom, hogy látogasson ki ebben a hónapban a lányok vb-jére. A belépés ingyenes.

Sajnos az elmúlt évtizedekben sokkal inkább alkalmas a "foci" szó a "futball" helyett arra, amit Magyarországon a labdarúgást kedvelők láthatnak. Halódunk, haldoklunk, döglődünk, vergődünk. Egyszerűen továbbra is ugyanabban a gödörben vagyunk, ahol tavaly, tavalyelőtt, a 2012-es EB-selejtezők idején, 2010 előtt stb. Nem jutunk ki. Sem a gödörből, sem a EB-re. Kevesek vagyunk. Nincs elég önbizalmunk. Elég csak megnézni a svédek elleni meccseinket. Csak akkor nem ők nyertek, amikor nem akarták. És ne mondja senki, hogy annyival jobbak lennének ők, mert nem.

Amit az új szövetségi kapitány, Pintér Attila irányítása alatt eddig láthattunk (ez mindössze egy mérkőzést jelent, ha nem vesszük számításba a rengeteg kétnapos edzőtáborozást és a törökországi túrát Belekben), az vélhetően jóval kevesebb, mint amit bármelyikünk elvárhatna. Kétlem, hogy bárkiben is tévhitek élnének a mi kis honi focinkról: a világ élvonalában jegyzett, igazán színvonalas bajnokságban rendre pályára lépő játékosaink nincsenek, a nemzeti bajnokságunkat pedig csak a Trollfoci követői merészeli Mennyei Bajnokságnak nevezni. Én személy szerint akármennyire is szeretem ezt a sportágat, képtelen vagyok végignézni egy első osztályú mérkőzést. Nézhetetlen. Taktikai és egyéni hibák sorozata. A kreativitás hiánya. Az edzői bátorság, csibészség nagyítóval sem látható. Így nehéz lesz kijutni az Európa-bajnokságra. Mondják, hogy azért a románoknál csak jobba vagyunk. De azt sokan nem tudják, hogy abban az országban csaknem tíz televízió foglalkozik kizárólag az A ligával, ahonnan rendre bekerül egy-egy élcsapat a Bajnokok Ligája 32-es mezőnyébe, és rendszeres résztvevők az Európa Ligában is (nem úgy, mint mi). Így tényleg nehéz lesz. Bárcsak tudnék remélni, bárcsak lenne miben! De a végkövetkeztetés nem lehet más, mint hogy a magyar foci már rég nem haldoklik.

"What is dead my never rise."

(Game of Thrones)

Ebben a bejegyzésben a korább tapasztalataimat osztom meg arról, mely kerületek élhetőek az én kis szubjektív nézőpontomból.

(Adjunktusok, egyetemi docensek nem feltétlenül fogják díjazni az én megosztásaimat, mivel messziről igyekszem kerülni az idegen szavakat, kifejezéseket.)

Kilencéves koromig a XI. kerületben laktam, annak is azon részén, ahová visszaköltöztem kicsivel kevesebb, mint egy hónapja. Ez a városrész (Móricz Zsigmond körtér, 61-es vonala a Széll Kálmán térig, Kosztolányi Dezső tér) messze a legeslegkedvencebbem, méghozzá több okból kifolyólag is.

1. Nagyon közel van a belvároshoz, és közvetlen csatlakozást is találunk oda (a hamarosan kapuit megnyitó 4-es metróról nem is beszélve).

2. Az átlag budapesti kerülethez képest rengeteg dimbes-dombos terület, hegy, park és egyéb jellemző randifelségterület áll rendelkezésünkre, lásd Gellérthegy, Sas-hegy, Feneketlen-tó, vagy épp a várnegyed.

A XIII. kerület nyugisabb, északi része szintén megfontolandó választás. Én személy szerint a Vizafogónál laktam, a Róbert Károly körút Árpád hídhoz közeli részén, de még így is több mint élvezhetőnek bizonyult a Duna-menti terület, a megszámolhatatlan park, játszótér és sportpálya, valamint a vidéki beütés. Sajnos csak 6-7 hónapot lakhattam ott, de remélem, egyszer még visszatérhetek oda. Jelenleg csak akkor ugrok föl, ha közös meccsnézést vagy pókerezést szervezünk a barátaimmal a volt felbérlőmnél.

V. kerület. Tömeg, zaj, turisták, éjszaka részeg turisták. Soha, soha többet. Annyira örülök, hogy eljöhettem onnan! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy központi hostelben laktam, ami nyilván nem reprezentatív a lakások csendessége szempontjából. De akkor is. Ha lakást keresel, messze kerüld el a Ferenciek terét és a Deákot.

Most, hogy ismét a XI-ben lakom, könnyen beszélek. Valahogy mindig egyfajta felsőbbrendű érzés kerít hatalmába, amikor átjövök valamelyik hídon Budára. Innen még az ég is szebbnek tűnik. Örülök, hogy megtaláltam álmaim lakását. Kívánom, hogy nektek is sikerüljön!