Egész életemben egyedül voltam. Egyedül hoztam meg a döntéseket, egyedül gondoltam át mindent, egyedül tájékozódtam. Sokaktól kértem tanácsot, de senkiét nem értékeltem igazán. Miért? Mert senki nem ismer igazán. Ezzel nem azt a bizonyos depresszív-erőszakos "Engem senki nem ért meg" hozzáállást kívánom képviselni, csak egy tényt állapítottam meg. Rajtam kívül senki nem rendelkezik azzal a tapasztalatnyalábbal, amellyel én bírok. Miért? Mert a többiek sokan vannak. Belőlem csak egy van. :)
Ne értsetek félre, nem állítom, hogy a családom vagy a barátaim nélkül ugyanitt tartanék. De úgy érzem, amikor arról van szó, hogy döntést kell hozni, amikor az érzelmeim közül ki kell választanom azokat, amik meghatároznak engem... Ilyenkor a külső támogatás távoli kiáltásként hat rám. Érzékelem, hogy valaki segíteni akar, de nem tudok vele mit kezdeni. Értékelem és megköszönöm, de igazi, az életemre igazi hatással nincsen.
Néha azt kívánom, bár ne így lenne. Bárcsak be tudnám engedni az életembe azokat, akik jót akarnak nekem. A gond csak az, hogy nem bízom bennük. Senkiben nem bízom. Nem tudok, és nem is akarok. 22 éves vagyok. 17 évesen volt egy barátnőm, akivel 10 hónap után szakítottam, mert képtelen voltam kezelni a félmagyarországnyi távolságot közöttünk. Azóta senkihez nem kerültem igazán közel. Próbáltam, de nem ment. Mintha becsukódott volna az a bizonyos ajtó, mintha felszívódott volna belőlem az a képesség, hogy felismerjem, kit engedhetek be. Egyedül vagyok. Megszoktam. A kérdés az, vajon a megszokás miatt nem vagyok képes nyitni mások felé, vagy a korábbi megtapasztalás volt illúzió. Ha tudnám, leírnám. Egyelőre úgy érzem, tovább kell mennem, tennem kell a dolgomat, csinálni, amihez értek, dolgozni, munkálkodni, segíteni függetlenül attól, jobban érzem-e magam tőle. Végül talán az érzés is megérkezik majd. Talán.
